Sziasztok! Úgy érzem, hogy most jött el az ideje, hogy leírjam a babavárással kapcsolatos örömeimet és bánataimat. Nem biztos, hogy röviden össze tudom foglalni, mivel sajnos elég hosszú úton mentem, megyek keresztül.  Remélem nagyon sokatoknak tanulságos lesz a történetem és talán olyan is lesz, akinek tudok segíteni is vele. 2005-ben házasodtunk össze a férjemmel. Mint a legtöbb házaspár mi is úgy gondoltuk, hogy hamarosan szülői örömök elé nézünk, de sajnos nem így történt. Akkor 29 éves voltam. Mivel házasságunk utáni egy évben sem sikerült, hogy terhes legyek, elmentem a nőgyógyászomhoz és a segítségét kértem. Műtétre volt szükség. Súlyos endometriózisom volt és sajnos nagyon magas volt a prolaktin szintem. Miután mindkettőt sikeresen kezeltük pár hónapon belül terhes lettem. Sajnos az örömünk csak a terhesség nyolcadik hetéig tartott. Elvesztettem a babát. Utána megint egy hosszú egy éves sikertelen próbálkozás következett. Majd 2008-ban felkerestem a Kaáli Intézetet. Itt kiderült, hogy sajnos a ciklus közepén a petesejt nem lökődik ki és nem kezd el vándorolni a méh felé. Még hormonkezelés hatására sem. A petesejtből minden hónapban egy nagy bevérzett ciszta lett a petefészkemben, ami a menstruációval kiürült. Így az inszemináció nálam szóba sem került. Bekerültünk a lombikprogramba. Nem kell mondanom, hogy hónapról hónapra egymást vigasztaltuk a sikertelenségek után a férjemmel. Négy beültetésem volt, mindegyiknél kimutatták a terhességet, de sajnos valami ok miatt a 6. héten túl nem jutottam. Kiderült, hogy vérhígítóval kell injekcióznom magam a következő terhességnél. Nagy volt az öröm és az izgalom, mikor az ötödik beültetésnél újból pozitív volt a teszt. Túl voltunk a kritikus hatodik héten. Mondtam a férjemnek, hogy a 12. heti ultrahangra – amit szintén a Kaáli Intézetben végeztek – nem kell elkísérnie, hiszen itt már minden rendben lesz. Hát tévedtem. Teljes fejlődési rendellenesség volt a babánál. Következő héten meg is műtöttek és túl voltam rajta. Testileg túl voltam, de lelkileg nagyon-nagyon nehéz volt. Igazából szerintem csak azok tudják átérezni ezt a szinte kibírhatatlan fájdalmat, akik hasonló rossz élményen már átestek.  Kiléptem az utcára és csak terhes kismamákkal találkoztam. Nem tudtam elmenni  barátokhoz, ismerősökhöz, mert mindig attól rettegtem, hogy mikor fogják bejelenteni hogy babát várnak. Igen, irigység volt bennem. Haragudtam az egész világra. Teljesen összeroppantam. De nem adtam fel. Kezdtünk mindent elölről. Kolléganőktől, ismerősöktől akkor már hallottam az Aviva tornáról. Mindig győzködtek, hogy legalább próbáljam ki. Mondtam, hogy én már annyi, de annyi helyen voltam (természetgyógyászat, homeopátia, kineziológia, biorezonancia…..), és mindenhol csak kudarc ért. Vártam mindig, hogy na ez a tea, vagy ez a bogyó biztos segít, de soha nem jött a várt eredmény. Ezért az Aviva tornán is csak mosolyogtam és nem mentem el.  Nem is hallottam, vagy nem akartam hallani az Aviva tornáról utána évekig.  A következő, ötödik beültetésnél is pozitív tesztet csináltam. Azt hiszem nem is kellene leírnom azt az izgalmat, amit ekkor átéltem, és ami az egész kilenc hónap alatt elkísért. Teljes idegösszeroppanást kaptam a terhesség idején. Ami az orvosok szerint egyrészt a hormonoknak volt köszönhető, másrészt az előzményeknek és a sok kudarcnak. 2011 január 31-én megszületett a kislányom, aki ma már lassan három éves. Egy csodálatos, gyönyörű egészséges kisgyerek, és hálát adok a Jó Istennek, hogy őt megadta nekem. Ennél nagyobb örömöt egy nő nem kaphat az élettől, mint amikor megszületik a gyermeke, akire már nagyon-nagyon régóta várt!!!! Császármetszéssel született. Sajnos a szülésem sem volt egyszerű. Nagyon sok vért vesztettem. Más kismamák a szülés utáni napon jöttek-mentek a kórházi folyosón én meg még egy hét múlva is alig tudtam az ágyból felkelni.  De erőt vettem magamon és összeszedtem magam és a kislányom elfelejtetett velem mindent.  Nagyon nagy örömben telt el ez a majdnem három év. Már egy éve körülbelül újból megfordult a fejünkben, fejemben, hogy milyen jó lenne egy kistestvér. De mikor a terhességre gondoltam egyből görcsbe rándult a gyomrom. Gondoltam, hogy még van három lefagyasztott embrió a Kaáli Intézetben, azt megpróbáljuk, de újabb hormonkezelésbe már nem vágok bele.  És talán a véletlennek köszönhetem, nem tudom de újból hallottam az Aviva tornáról. Egy barátnőm mondta, hogy próbáljam ki, veszteni valóm nincs. Mosolyogtam a dolgon, de gondoltam hát jó. Még ezt megpróbálom, de nagyon nem hiszek az ilyen dolgokban már. Elmentem a tanfolyamra. Miután hazamentem a férjem kérdezte, hogy milyen volt, mi a véleményem. Elmeséltem neki a hallottakat és mondtam, hogy el fogok most menni pár alkalommal, aztán majd meglátjuk, de nem gondolnám, hogy 6 évig nem lettem spontán terhes és most ettől a tornától sikerülne. De mindegy, meglátjuk. Első alkalommal mondtam is az Áginak, hogy én őszinte leszek: teljesen hitetlen vagyok. Én úgy gondolom, hogy ez nekem nem fog segíteni. Ő azt mondta, hogy szereti a hitetlen embereket, és azt kéri, hogy járjak hetente egyszer a tornára és majd meg fogom látni a változást. Hát jó. Márciusban kezdtem el tornázni és április közepén mentem a nőgyógyászomhoz szokásos éves vizsgálatra. Ő miután megvizsgált ultrahangon mondta, hogy teljesen rendben van minden, volt peteérésem, látja a sárgatestet is. Teljesen ledöbbentem. Minden rendben? Sárgatestet lát? Nálam a petesejt a ciklus közepén még soha nem lökődött ki. Most meg kilökődött? Mondta, hogy hát igen, néha van ilyen. Akkor egyből tudtam, hogy ez a tornától van. Számomra akkor is hihetetlen volt, de segített a torna. És azóta minden hónapban rendesen van peteérésem, a ciklus 14-16. napján kilökődik a petesejt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Boldogan mentem vissza az Ágihoz, elmeséltem neki hogy számomra ez még most is felfoghatatlan, hogy pár alkalommal voltam és máris eredményes volt. Jó volt látni, ahogy velem örült, és láttam rajta, hogy ő ezt tudta már az elején. Mindezek ellenére mivel már a negyven felé közeledek gondoltam nem várhatok sokáig, visszamentem júniusban a Kaáli Intézetbe, hogy a három lefagyasztott embriót visszaültessék. Sajnos sikertelen volt. Úgy döntöttünk, hogy itt befejeztük a lombikprogramot, többet nem próbálkozunk. A tornát persze nem hagytam abba. Két hónap múlva (idén szeptemberben) olyan furán éreztem magam, gondoltam biztos a beültetés után a hormonok nem álltak helyre. Mentem avivázni és mondtam az Áginak, hogy egy napot késik, de szerintem nem azért mert terhes vagyok, hanem még a hormonok nem rendeződtek. Hát tévedtem!!!! Terhes lettem. Spontán!!! A torna segített, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Nem tudom leírni azt az örömöt, amit akkor éreztem. Egyből hívtam az Ágit, együtt örültünk. Mondta, hogy vár a kismama tornára, mikor elérkezik az ideje. De sajnos az örömöm nem sokáig tartott. Mentem orvoshoz és kiderült, hogy a petezsák a császármetszésem hegébe tapadt bele. Azt gondoltam akkor, hogy még egy ilyen szerencsétlen ember nincs. Sajnos ott a vérellátás sem jó, meg nagyon vékony a heg, nem tud rendesen beágyazódni. Két hétig feküdtem a kórházban, várták az orvosok, vártam én, hogy spontán beinduljon a vetélés, hogy ne legyen szükség műtétre, mert akkor a legrosszabb esetben előfordulhat, hogy a méhemet sem tudják megmenteni. Fura, de nem estem össze (hazudnék, ha azt írnám, hogy nem sírtam el párszor magam), de mégis más volt. Nem éreztem azt a fájdalmat, amit az előző terhességeknél, hogy ki tudja, hogy a következő sikerül-e. A torna miatt. Mert tudtam, hogy a jövőben bármikor terhes lehetek, és spontán, mindenféle műszeres, hormonos beavatkozás nélkül. Nem tudom leírni, hogy ez mekkora erőt adott. Úgyhogy most itt tartok. Ezúton is szeretném megköszönni Ági Neked, hogy megtanítottad nekem ezt a tornát, hogy tiszta szívvel segítettél!!!! És tudjátok, mindig arra gondolok, ha annak idején elfogadtam volna a kolléganőim tanácsát, hogy próbáljam ki ezt a tornát, akkor teljesen biztos, hogy nem mentem volna ennyi fájdalmas megpróbáltatáson keresztül. Sajnos az időt visszapörgetni nem tudom. Nagyon szeretnénk a kislányomnak egy testvért és úgy látom, hogy jó úton járok. Köszönöm Ági!!!