Hát íme az én történetem:
Az érettségi után én is nagy reményekkel ugrottam neki az egyetemi életnek Budapesten. Albérletbe költöztem, új barátokra tettem szert, és baromira élveztem, hogy valójában azt csinálok, amit akarok, a szülők óvó tekintetétől 160 km-re. Aztán persze, az első hónap után jöttek, a „felnőtt élet” első meglepő fordulatai, mikor szembesültem vele, hogy az ennivaló nem magától mászik be a hűtőbe, és ha nem főzöl, bizony éhen maradsz.  Akkoriban ezt még nem is éltem meg olyan tragédiaként, hiszen az egyetem, és a rengeteg program, annyi elfoglaltságot adott, hogy a prioritási lista legvégén volt, mit is eszem valójában, és, hogy mennyit. Ezzel ellentétben a testemet viszont nagyon is érdekelte, hogy kezdem elhanyagolni, abbahagyom a rendszeres mozgást és össze-vissza mindenféle szemetet eszem. Ezért álnok bosszút forralt ellenem (most már tudom, hogy inkább értem), amely egyre több plusz kiló formájában jelentkezett. Persze, mint az önámítás nagy mestere, erről egy ideig nem akartam tudomást venni.. „Végül is csak 2 számmal nagyobb az a nadrág, még így is egész csinos vagyok, óó hát ezt még simán le lehet dolgozni” és hasonlók. De aztán idővel valahogy mégis elkezdett zavarni, mert magamnak nagyon jól tudtam hazudni, hogy ez így rendben van, csak az a hülye tükör a szobámban, az nem akart bele menni ebbe a színjátékba. Aztán ahogy minden egyes nap, egy olyan valaki néz vissza rád a tükörből, aki határozottan nem tetszik (ráadásul belül tudod, hogy ezt te cseszted el, és csak magadnak köszönheted) az lélekromboló is egy idő után. Arról nem is beszélve, hogy belül azt is tudtam, hogy nem visszafordíthatatlan a baj, csak épp sosem a kitartásomról voltam híres, és ehhez kőkeményen arra lesz szükség, így egyértelműen elkönyveltem, hogy ez nekem nem sikerülhet. Itt jött egy egész hosszú ideig tartó mélypont ahol öreg kövér macskás néninek vizualizáltam magam, aki senkinek sem kell és mogorván, egyedül éli életét. Ezek a gondolatok egy 21 éves lánytól elég szörnyen hangzanak nem? És akkor egy reggelen úgy keltem: ennek itt vége valamit tenni kell! Itt kezdődött egy másfél éves szélmalomharc, a különböző divatdiéták pár hónapig tartó sikerei, majd azok tarthatatlansága miatti visszaesések, a tipikus jojózások, a konditerem bérletek, ahova ugyan lejártam mozogni, de abszolút nem fogott meg a mozgásforma és igazából egy valódi küzdelem volt rávenni magam, hogy oda rendszeresen menjek. Arról nem is beszélve, hogy bár a végén már egész nagy súlyokat meg bírtam mozgatni, valahogy a zsírpárnák még mindig ott voltak…Persze mondanom sem kell, hogy az önbizalmam olyan mélységekben volt, hogy annak a békának a bizonyos testrésze már távcsővel sem volt látható. Nyáron nem mentem strandra, mert nem akartam, hogy az állatvédőket értesítsék egy elkóborolt bálna megmentéséért, és a számomra leginkább tetsző ruhákat is elkönyveltem az álom kategóriába, mert rajtam sehogy nem mutatnának. A ruhavásárlás amúgy is egy kritikus ponttá vált, pedig előtte imádtam, hiszen minden tükör egy pofon volt.
Aztán vége lett az egyetemnek, hazaköltöztem, megint egy környezetváltozás, éppen kezdtem tűnődni, mit is tudnék mozogni itthon, amikor édesanyám előállt az ötlettel, hogy esetleg elmehetnék vele pilates órára. Ez 2015. májusában történt, az első pár alkalom igazi embert próbáló kihívás volt számomra, de magamat is megleptem vele, hogy nem adtam fel. Nagyon tetszett az óra és Ági személyisége is rendkívül motiváló, ezért júniustól már heti 2 alkalommal járok pilatesre. Augusztus elején kezdték az ismerősök megjegyezni, hogy mintha formálódtam volna, és elég látványos a fogyásom. Ági ekkor kérdezte meg, hogy nem lenn-e kedvem az SMR henger órát is kipróbálni, mire egyértelmű igen volt a válaszom. Ez egy újabb nagy kihívás volt, de az eredmény önmagáért beszél! Május óta centikben mérhető a változás és 3 számmal kisebb ruhákat hordok. Mindemellett megjegyezném, hogy bár figyelek arra, hogy mit eszem, és a gyors éttermi kajákat kiiktattam, semmilyen diétát nem tartok, mert a mai napig imádok enni, és élvezni az ízeket. Másik nagy örömöm, hogy már nem dohányzom! A cigiről való leszokást, mindig a súlygyarapodással együtt emlegetik, nálam ez elmaradt. Ami a jövőt illeti, és a további célokat, úgy gondolom még messze a vége, mindig van hova fejlődni, még mindig rengeteg kihívást tartogat számomra mind a pilates, mind a henger, imádok órára járni, és talán ezt évek óta most mondom ki/ írom le először, hogy kezdem szeretni önmagam!